Anya-jajj

Szégyelltem, hogy nem tudok jó anyja lenni a gyerekemnek

Sok anyukától hallom, hogy nem elégedett magával, nem tartja magát jó édesanyának, nem tud megfelelni a szülés után ‘elvárt’ normáknak. És jön a lelkiismeret – furdalás, a depresszió, a rossz közérzet, a befelé fordulás, a magány. 

Noémi volt az, aki mesélt nekem arról, mennyire nehezen ’szokott bele’ ebbe az új élethelyzetbe, sőt bele sem szokott, mert sajnos depressziós lett.  A korábbi pörgős és mozgalmas élete után ugyanis nem tudta ezt az újfajta életet – amit egy kisbaba nevelése, ellátása jelent  – feldolgozni. Pedig nagyon akarta. 

banat

Hogy vagy most?

Már jól. Csak azt sajnálom, hogy későn jutottam el odáig, hogy segítséget kérjek. Azt hittem, egyedül is túljutok a dolgokon. Olvastam, hogy sok anyuka szembesül a szülés utáni depresszióval, elbagatelizáltam az egészet.

Mik voltak az első jelek, mi az, amit szerinted elbagatelizáltál?

Amikor hazaértünk a kórházból a babánkkal, akkor pár nap után kezdődött minden. Valahogy sehogy sem éreztem jól magam a bőrömben. Mondták mások, hogy a  monotonitás lesz a legnehezebb, de olyan korán kezdődött, hogy nem hittem, hogy erről lenne szó. Ha valaki pár hónapja csinálja már ugyanazt a napi tízféle dolgot folyamatosan, akkor lehet, hogy már jelei vannak, de én még csak három napja voltam otthon.

Egyedül voltál vagy kaptál segítséget?

Egyedül. A férjem dolgozott, a család, a szüleink vidéken, már, aki még élt. Egy nagymama és egy nagypapa, külön – külön. Nem voltam túl jó helyzetben. Nekik is inkább a segítség kellett volna, mint hogy ők segítsenek. Ez is nyomasztott, ez is rám nehezedett, lelkileg nehezen dolgoztam fel. Meg azt, hogy ilyenkor mindenki boldog állítólag, én meg nem.  Jött ez a nekem nem is való a gyerek – érzés, meg a milyen anya vagyok én, és elkezdtem süllyedni.

A férjed, mit vett észre ebből az egészből?

Eleinte semmit. Mire hazajött, összeszedtem magam. Akartam, hogy jó anyának tartson. Még csinos is voltam, igyekeztem nőként is megfelelni, igyekeztem mosolyogni. 

Ez elvárás volt feléd, vagy te érezted úgy, hogy ezt már néhány héttel a szülés után is nyújtanod kell?

Nem volt elvárás. Nem tudom, mi történt velem. Megfelelési kényszer, vagy valami hasonló, pedig senki nem várt el tőlem semmi lehetetlent, semmi teljesíthetetlent. Nem volt ’rossz’ anyós, aki ostorozzon, nem volt barátnő – vagy álbarátnő, aki megmutassa, ő, hogy milyen jól csinálja. Talán túl sokat olvastam a terhesség ideje alatt arról, mit, hogyan kellene csinálni, hogy jól csináljam. Meg néztem a szép képeket az újságokban és nekünk nem volt otthon, olyan az életünk. Én le voltam bukva, hányva, nem jutott időm enni sem, beszorultam a négy fal közé. Ráadásul télen szültem, tehát még inkább rám nehezedett a szürkeség, az egyhangúság. Nem jártunk sehova, nem volt semmilyen másik anyuka, kisbabás társaság, de nem is vágytam rá igazán.  

szomoru

Hogy érkezett a segítség? Te kérted, vagy valakinek mégis feltűnt, hogy nem vagy igazán jól?

Vendégségbe érkezetek hozzánk vidékről rokonaink, körülbelül négy hónappal a szülés után. Sokat beszélgettünk, megnézték a kisfiúnkat, aztán, amikor elaludt és a férfiak elvonultak, mi kettesben maradtunk az unokahúgommal. Akkor kifakadtam. Vagy inkább beszélni kezdtem az érzéseimről, az egészről, ami itthon zajlik. Az unokahúgom mondta, hogy ez szerinte nem normális. Egyáltalán nem az. Kérdezte, hogy mióta tart, és miért nem szóltam senkinek? Mondtam, hogy próbáltam egyedül úrrá lenni a dolgon, vártam a végét.  Én tényleg hittem, hogy egyszer vége lesz, de nem lett. Inkább mindig csak rosszabb és rosszabb. Az unokahúgom ajánlott valakit -egy pszichológust -, akit ő ismert korábbról, mert egy osztályba jártak régen. Tiltakoztam, annyira nem akartam még akkor sem elfogadni, hogy baj van. És az egész olyan kínos volt, hogy én pszichológushoz menjek? Éppen én? 

A férjed még mindig nem vett észre semmit?

Talán, de jól titkoltam előtte. Aznap este beszéltünk komolyabban, amikor elmentek a vendégeink. Kérdezte, hogy mi a baj tulajdonképpen, de nem lehet ezt megfogalmazni igazán. Úgy szégyelltem magam, hogy éppen én, aki addig mindenben helyt állt, éppen az anyaság küszöbén bukik el. Már csak azért is, mert, amint kibukott a dolog, senki, tényleg senki nem bántott. Mindenki segíteni szeretett volna. És segített is. Elmentem ahhoz a bizonyos pszichológushoz, és nagyon nem bántam meg. Nem volt se ciki, se kellemetlen. Nem ítélt el senki. Néhány hét alatt érezhetően jobban lettem.  Jobb lett a közérzetem, a kedvem, mindenem. Sokat beszélgettünk, mint a vulkán, úgy tört ki belőlem a feszültség, az addig elnyomott rossz érzés. A férjem sokkal több időt töltött otthon, találtunk egy kedves, idősebb hölgyet, aki nem is túl drágán időnként vigyáz a kicsire. Olyankor el tudunk menni kettesben is. Ma már dolgozom is, igaz csak négy órában a régi munkahelyemen, és azt érzem, kezdem visszakapni a régi önmagamat.  Nem gondolja senki, hogy nem szerettem, vagy nem szeretem a gyerekemet, mert nagyon is. A pszichológus szerint talán túlságosan is, és ez az érzés maga alá gyűrt.

Még mindig azt érzed, hogy bizonygatni, bizonyítani kell?

Hát ez az. Időnként talán igen. Hogy meg kell magyaráznom, miért szeretnék most elmenni, vagy csak magam lenni, mert ezt az emberek, vagy más anyukák nem nézik jó szemmel. Én ezt hiszem, hittem. Ebbe a vélt vagy valós érzésbe rokkanhattam bele. Most sem gondolom, hogy természetes, ami történt, de belátom, hogy semmi szégyellnivaló sincs benne. Ma már sokkal, de sokkal előbb kérnék segítséget. Felvállalni viszont csak kevesek előtt merem, ami történt, mert most is úgy gondolom, hogy az emberek megbélyegeznének. 

fotó: pixabay

 

 

Kedves olvasóm! Ha tetszett a bejegyzés kérlek, oszd meg másokkal is! Ha van kedved gyere és kövess a Facebookon, ahol további képeket, érdekes, humoros videókat, történeteket találsz. Kellemes időtöltést kívánok! 

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!