Anya-jajj

Hogy jussunk ki két gyerekkel a lakásból?!

Ha már kint vagyunk, kinyílik a világ. De, amíg kijutunk, olyan, mintha kétszer lezuhanyoztam volna. Van úgy, hogy szívesebben ugranék neki egy sokismeretlenes egyenletnek, előbb végeznék, pedig nem voltam olyan penge matekból.

Először is valahogy ki kell jutunk az előszobába.  

Három éve még rettenetesen nehéz volt ez is.  Mire a kicsire ráadtam a cipőt, a nagyobb levette, mire a nagyra adtam rá, a kicsi vette le. Aztán megint fordítva. És fordítva. És fordítva. Már itt elfáradtam, pedig hol volt még az indulás… Megint nekiugrottam a cipőknek. Tovább lassította a helyzetet, hogy a nagyobbal időnként már alkudozni kellet, hogy melyik lábbeli legyen, amit éppen felvesz, mert neki már igényei voltak. Ezen a ponton többször át kellett beszélni, hogy például a hóba, miért nem lehet félcipőt venni. Illetve lehet, csak nem praktikus. A cipő után következett a pulóver. Ezt a kicsi nagyon nem szerette. A sapkát meg pláne nem, hogy a kesztyűről már ne is beszéljek. Ennek a lényegét mindig kint értette meg.

A kabát elég sarkalatos pont volt. Két irányba is szaladhattam volna a lakásban, ha tudok. De nem tudok, így először szaladtam balra, ott elkaptam a kicsit, ráadtam, utána jobbra, ott elkaptam a nagyot, ráadtam. A kicsi, ezalatt levette.

Hogy a nagy (aki ekkor még szintén kicsi volt) ne vegye le, közöltem vele, hogy ő lesz az első, ha kabátban marad. Ez segített. Én pedig – miután ily módon túl voltam az aznapi alakformálón – nagyon elégedett voltam az eredménnyel. Fél órán belüli időt futottunk. Ez elég jónak számít, két ilyen kicsi gyerek esetében. A sálakat már menet közben tekertem a nyakukba.

Két éve jelentősen javult a szintidőnk. Rengeteget számított az a plusz egy év. A kislányom kifejezetten szeretett már öltözködni, viszont kizárólag egyedül. Ez jó, csak nem mindig. Például, ha időre mentünk volna valahova. Olyankor körülbelül egy órával az indulás előtt meg kellett kérnem, hogy kezdjen el készülődni. Bár kétségkívül nagyon ügyes volt, azért még előfordult, hogy a bugyit a fejére húzta.

Azért két éve se úgy ment minden, mint a karikacsapás. Még leragadunk olyan dolgoknál, mint például a zokni kérdés. A kicsi lány általában három zoknit szeretett volna a harisnyára húzni pluszban, ami nem túl praktikus. Szerintem. Ezt mindig megbeszéltük. Kis hiszti követte. A kardigán kiválasztása sem ment még zökkenőmentesen.  Ami szerinte jó volt, az szerintem nem annyira, ami szerintem jó volt, az szerinte nem annyira. Ezzel elvoltunk, úgy negyed órát.

kép: pinterest

Miután megtaláltuk a többé – kevésbé mindkettőnk számára kielégítő verziót, a kicsi kiválasztotta a nagynak, a szerinte megfelelő ruhákat. Ez a nagynak általában nem tetszett- persze csak azért, mert a kicsi vitte – úgyhogy eldobta.  Ekkor megbeszéltük a naggyal, hogy a kicsi csak jót akart, szeretetből vitte oda a ruhákat, hogy segítsen neki. Ez tulajdonképpen aranyos tőle. Kis hiszti következett a nagyobb részéről, szerinte a kicsi nem aranyos és ne vigye máskor oda a ruháit.

Itt már erősen gondolkodom, hogy nekem viszont lassan át kellene öltöznöm, mert kezdek olyan lenni, mint, aki most lépett ki a tus alól. Ezt viszont nem vállalhatom be, mert akkor visszakerülünk, a kiindulási ponthoz és aznap biztos nincs séta.

A versenyhelyzet a kabátok felvételekor éleződik ki. A nagy itt kapcsolódik be igazán.  A szintidőnk innentől kezdve már tényleg javul az előző évekhez képest. Mindenki első akar lenni.  A nagy már nagyon ügyes minden ruhadarabot jó helyre vesz. A kicsinek még be kell segíteni, de igazán nem panaszkodhatok. Már a sapkát teszi a fejére, igaz van, hogy fordítva, vagy kifordítva, de ott van, ahol lennie kell. A csizmát mindkettő remekül kezeli, amennyiben sikerül meggyőzni őket, hogy a hóban az a legpraktikusabb. Következik a ’hiszti az ajtó előtt’ című jelenet. Ez többnyire az „akkor most ki lett az első” kérdés felmerüléséből fakadt. Kilépünk. Következik a ’hiszti az ajtó mögött’ című jelenet.

Ebben már én is benne vagyok, mert rájöttem, hogy bent maradt a sapkám, és a kesztyűm. Ráadásul csizma sincsen rajtam.

Nyitok, felkapom, zárok. Kint vagyunk a hideg téli utcán. Minden tökéletes. A vérnyomásom lassan visszaáll. Már csak egy meleg sál kellene…

fotó: pixabay

Kedves olvasóm! Ha tetszett a bejegyzés kérlek, oszd meg másokkal is! Ha van kedved gyere és kövess a Facebookon, ahol további képeket, érdekes, humoros videókat, történeteket találsz. Kellemes időtöltést kívánok! 

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!