Anya-jajj

“Milyen jogon kockáztatták az én és a fiam életét?” – Csilla születéstörténete

Csilla Angliából írt levelet, ott él már 8 éve, ott is szült 3 évvel ezelőtt. Az ember azt gondolná, az az ország tökéletes, ott szülni, biztosan komfortos, nyugodt. Csilla szüléstörténetét mégis végigizgultam. Legszívesebben a levele végére ugrottam volna, hogy tudjam, minden rendben lesz velük, akárcsak egy lányregényben. Ez azonban a való élet…

 

Csilla levele: 

 

“Ma, 2017. március 10-én pont 3 éve, hogy azt gondoltam 14 óra vajúdás után mar pillanatok kérdése, és találkozhatok az én kis hercegemmel. Nem így történt.

 

Csilla és párja

Terhességem rendben ment, igaz az első másfél hónapról “lemaradtam”, mert eszembe sem jutott, hogy terhes lehetek. Szóval már az egész egy csodának indult, hiszen azt hittem, nekem nem is lehet gyermekem. Páromnak pedig az orvos mondta, hogy egyéb egészségügyi ok miatti kezelések eléggé lecsökkentették az esélyét a gyereknemzésnek. A lényeg a lényeg, hogy egyszer csak kiderült, valaki fejlődik bennem.
 
A terhesség normálisan zajlott, próbáltam fitt maradni, mert azt hallottam, hogy ha a kismama fitt, akkor annál könnyebb lesz a szülés. Rajtam nem múlott, dolgoztam a 38. hét végéig. Munkába pedig gyalog jártam, ami nagy pocakkal 58 perc volt. 
 
2014. március 9-re voltam kiírva. Vasárnapra. Na mondom lusta gyerek lesz ez, hogy vasárnap fog születni, mikor még a jó isten is pihen . 🙂 
 
Nagyon készültünk a napra. Már alig vártam, hogy – a szülési tervnek megfelelően – bevonuljak a kórházba és elmerüljek a medencében, miközben a fájások érthetetlen módon endorfint spriccelnek az agyamba és én csak úszni fogok szó szerint a boldogságban.
Hogy elősegítsük a dolgokat, sétálni indultunk a varosba. Verőfényes napsütés, csicsergő madarak, barátok. Aztán már délután felé megindultak a fájások.
 

Ejj, de boldog voltam!

 
Alig vártam a legközelebbi összehúzódást. A ritkábbakra nem figyeltem fel, mert azokat elkönyveltem jósló fájásoknak, de mikor egyre többször álltam meg, és egyre többször jött ki egy “jajj”, akkor elkezdtem merni az időt. Rendes fájások lettek délután 5-től, a 10 percesek este 7-kor kezdődtek. Aztán megindult a kálvária.
 
Minden fájást leírtam az éjjeli szekrényen lévő noteszbe. 10 perc, 8 perc, 7 perc, 8 perc, 10 perc….sosem ment lejjebb 7 percnél. Két fájás között aludtam egy kicsit. 
A szülésznő aki nyomon követte a terhességem, megkért, hogy ha nem szülök meg a kiirt napon, azaz vasárnap, akkor másnap délben menjek be hozzá kontrollra. Így is tettünk. Akkor mar 16 órája vajúdtam az első 10 percesektől számítva. Azt mondta, ez normális. Első gyerek, eltart egy ideig. Megnézte a szívhangot, aztán 3 perccel később már kint is voltunk. Párommal úgy döntöttünk, folytatjuk a sétát, hátha gyorsítja a folyamatot. Leugrottunk a tengerpartra.
Miközben gyönyörködtem a fodrozódó hullámokban, fel-alá sétáltam. Ez az este is elérkezett változások nélkül. Újra csak a fájások között “horkantottam” picit.
 
Kedd reggel már félig zombiként hatottam, kezdett lemerülni a Duracell bennem. Párom dolgozott, így jobb híján otthon lépcsőzgettem és a kertben sétálgattam, hogy most már történjen valami. De meg mindig a 10-8-7-8-10 percesek váltották egymást. Szerda reggel már abszolút nem voltam a toppon. Leginkább pihenni vágytam, a szemeimet jó lett volna fogpiszkálóval kitámasztani.
 
Mikor a párom hazaért munkából, akkor anyukám szólt neki, hogy hívja fel a szülészetet, mert itt valami nagyon nem stimmel. Így is tett. 3 órával később egy szülésznő kopogtatott az ajtón. Kért egy törölközőt és kiküldött mindenkit a szobából. Engem felfektetett az ágyra, alám tette a törölközőt, majd benyúlt. Jesszusom, egyből csillagokat láttam. Utána felállított, és éreztem valami melegséget a lábaim között.
 
A nyákdugó másik fele volt (az első fele kedden már kijött), majd vérezni kezdtem. A szülésznő azt mondta, ez normális. Aztán közölte, hogy csak 3 cm-re tágultam, úgyhogy minimum meg 12 óra, maximum 24, és meglesz a baba. Mondtam, hogy én még 12 órát nem bírok ki, 24 pedig egyenlő a kínzással. Jó, hát ha gondolom, felmehetünk a kórházba fájdalomcsillapítóért, de ő azt ajánlja, hogy egy kád meleg vízbe üljek be. Oké. Párom eresztette a vizet majd besegített. Jó volt, kicsit csitultak a fájások erősségei a víz hatására, ami kimondottan jót tett így 72 óra “vajudgálódás” után. Az uram ült a klotyón és mérte az időt…kb 1 óra telhetett el, mikor mondta: juhééé idő van, 2 percesek. Menni kell a kórházba. Lám lám nem lesz ez még extra 12 óra. Viszont kb. olyan voltam, mint egy partra vetett bálna. Még jó, hogy uram sem egy kis darab, így kiemelt a kádból és felöltöztetett. Bőrönd be a kocsiba. 3 perc alatt odaértünk. Viszont ezalatt a 3 perc alatt már szünet nélkülivé váltak a fájások.
 

illusztráció: pixabay

 
Emlékszem, a parkolóban az uram nyakába csimpaszkodtam és mondtam, hogy képtelen vagyok megmozdulni. Senki nem jött ki segíteni, pedig be van kamerázva rendesen. Valahogy elbotorkáltunk a recepcióig. Miután elkérték a terhes könyvemet és átnyálazgatták, betettek egy egyagyas szobába. Nemsokára jött egy szülésznő, aki újra megvizsgált, 4 cm-re tágultam. Közölte menjünk haza, mert ma meg nem szülünk. Hát páromnak nem kellett sok, hogy robbanjon, kissé megemelt orgánumával közölte, hogy nem megyünk sehova. 3 napja vajúdok, valami nem stimmel. Ő nem fog kockáztatni.
 
Én nem nagyon tudtam bekapcsolódni a beszélgetésbe, lévén levegőt is alig kaptam, és csak az ágy rácsait markolásztam. A szülésznő végül megengedte, hogy maradjunk, így ránk csukta az ajtót. A saját ruhámban kókadoztam, valahogy kipréseltem magamból, hogy kérjen fájdalomcsillapítót. Arra várhattam. Aztán csak az maradt meg bennem, hogy a fejem lefelé lóg az ágyról. Valamennyire megemeltem, és sziszegve közöltem, hogy nyomnom kell. Kissé kétségbe estem, tudtam hogy 4 centire nem igazán kellene nyomni, de aki átélte már a tolófájásokat, az tudja, hogy nem lehet visszatartani. Uram is megijedt – vagy csak rajtam látta, hogy megijedtem – felállt, hogy kimegy szólni valakinek.
 
Akkor látta csak meg, hogy sajnos nem a medencében és a boldogságban úszom, hanem a vérben (vesztettem 1.3 litert). Pár perc múlva jött valaki.

Aztán elvesztettem az eszméletem.

Uram elmondása szerint utána már a nővérek és szülésznők is bepánikoltak, hirtelen sokan lettek a szobában, ennek ellenére neki kellett levetkőztetnie és kihámoznia a véres cuccomból, majd őt is fel kellett mosni a padlóról. Egyszer még kinyitottam a szemem. A folyosó lámpáit láttam, aztán valahonnan a fejem mögül hallottam egy hangot. Azt mondta, hogy szívjak bele a maszkba jó mélyen, mert ez segít a babámnak. Utána nem tudom mi és hogyan történt. Pár órával később felébredtem, sőt értelmesen beszéltem, de nem emlékszem rá. Újra elaludtam. Legközelebbi ébredésemnél egy nővér volt ott. 

Az első kérdésem az volt, hol a fiam. 

Aztán jött a párom. Mutatott képet az én kis hercegemről.
 

Csilla kisfia 2 órával a születése után

Speciális unitba vitték rögtön azután, hogy kiemelték. Oxigénhiányosan és nagyon alacsony vércukorszinttel született meg 75 óra vajúdás után március 12-én éjjel 11:14-kor. 3 nap után vehettem magamhoz.

Az első találkozás. Csillát ágyastól tolták le a picihez, hogy láthassa

Kissé pánikoltam, mert a vágástól meg a katétertől nem nagyon ment meg az ugri-bugri, de sikerült úgy beállítani az agyat, hogy hamar felhúztam magam, hogy ott teremjek ha sír.
 

Csilla kisfia éppen 3 éves

 
A szoptatás nem ment, valahogy nem kérte a cicit, mindig kiköpte. Fejni sem tudtam, mert egyik kezem használhatatlan volt. Nem tudom mit tettek, de az ujjaim végétől az alkaromig háromszorosára dagadt a kezem, és fekete volt szó szerint. 3 hét elteltével már csak lila, 5 hét után már az ősz színeiben tündökölt a kezem, azaz zöldes sárgás volt. A tejtől – vagyis a le nem fejt tejtől – bedurrantak a melleim, olyan kemények voltak, hogy a falat kapartam fájdalmamban. Talán egy 100-as szöget is be tudtam volna verni velük a falba. Végül szülésznői tanácsra elapasztottam. 
4 nap után hazamehettünk, mikor a fiam vércukorszintje elérte a minimumot. Természetesnek vettem a fájdalmakat, nem is törődtem velük, de 4 hónappal később már érdekelni kezdett, miért van éles szóró fájdalom a hasamban a jobb oldalon. Többszöri panaszkodás után végre csináltak egy ultrahangot. (Az eredményt nem tudom, mert itt bármi probléma van, mindenre azt mondják, hogy normális.) Majd közölték, hogy biztos aki műtött az a jobb oldalamon varrta el a dolgokat, és a bogok böknek belülről. Persze. Ezek után mar nem panaszkodtam senkinek, mert úgy néz ki elég hülyére veszik az embert. Az iszonyatos derékfájással sem fordultam sehova. Ha 1 percnél tovább hajolok, sírva egyenesedek ki. (Így voltaképpen egyszer se fürdettem az én pici fiamat.) Ez még 3 év után is így van. Aztán mégis csak meglátogattam egy másik orvost, mikor rájöttem, hogy néha nem hasmenésem van, hanem konkrétan nem tudom tartani.
 
Mikor az uram előtt csináltam össze magam a nappaliban, na akkor nem vártam tovább. A doki “popsivizitre” kért időpontot. Hát mit ne mondjak, égett a fejem, főleg, hogy férfi doki volt. Pár vizsgalat után kiderült, hogy semmi baj az izmokkal, a gond az idegekkel van. Mondjuk, egész végig hastól le a végbélig. Magyarán tudnám tartani, csak nem érzem, hogy kellene tartanom valamit. 2 és fél év után rehabilitálódott valamelyest, most a 20 másodperc helyett van már 3-4 percem, hogy elérjek oda, ahova a király is gyalog jár. De ezek csak a fizikai dolgok. Ezek  talán egy nap helyrejönnek. És amelyeket nagyjából képes vagyok kezelni, sőt röhögni rajta. Viszont a lelki bajokkal képtelen vagyok megküzdeni. Tudni kell, hogy  PTSD-ben “szenvedek”, amit még egy magyar pszichológus állapított meg, itt viszont csak simán szülés utáni depressziósként akartak kezelni…
 

Mindig azt mondják, gondoljak arra, hogy élünk, hogy megmentették az életünket.

 
Igen, nézhetném ebből a szemszögből is, de nem tudom. Mert nem kellett volna életet menteni, ha figyelnek rám. Ha idejében monitorozzák a fiam, akkor látják, hogy esik a szívverése (50 alá esett), ha a tények ismeretében eljutnak arra a szintre, hogy basszus lehet, hogy nem tud tágulni az anyuka, mindenképpen császár kell. Elő tudták volna készíteni. Ébren lehettem volna. Bent lehetett volna a párom és láthattuk volna a fiunkat, akit rám rakhattak volna rövid időn belül. 

Talán szoptatni is tudtam volna. Talán… 

Szerda éjjel született. Attól a naptól kezdve minden szerda éjjel sírtam. Az első születésnapja éjjelén felébredtem pontban 11.15-kor (nem tudom hogy), aztán jól kibőgtem magam. Most már jobb, bár sokszor “beugranak” képek és akkor eltörik a mécses. Vagy mikor közeleg egy-egy szülinap. Mint most.
 

Csilla párja és kisfiuk

 
Nálam ez már március 9-én elkezdődik. Az emlékezés. Pityergés vagy zokogás…mikor hogy. Ilyenkor újra átélem, és hiába telnek az évek, nem múlik a fájdalom. És egy kérdés motoszkál bennem mindig: mi van, ha “szót fogadunk” és akkor éjjel, csak azért mert csak 4 centi, hazamegyünk? Mi történt volna? Milyen jogon kockáztatták a fiam és az én életem? 
 
Egy-egy szülinap öröm és vidámság, ajándékok, torta, lufik. Persze nálunk is megvan mindez, csak az én agyam máshol is jár. Tudom, hogy nem minden szülés leányálom, de a fájdalmak ellenére mégis csak egy anyának öröm, és talán szép emlék azoknak a rakoncátlan endorfinoknak köszönhetően. Nekem nem….

És bár szerettünk volna több gyereket, én még a gondolatatól is irtózom, és rettegek, nehogy teherbe essek, mert újra valami baj történne. 

Bocsánat, ha hosszú lett, de 2 nap múlva elérkezik egy újabb szülinap, az agyam mar bekapcsolt tegnap az “emlékezés” módba….😢

Kedves olvasóm! Ha tetszett a bejegyzés kérlek, oszd meg másokkal is! Ha van kedved gyere és kövess a Facebookon, ahol további képeket, érdekes, humoros videókat, történeteket találsz. Kellemes időtöltést kívánok! 

Kommentek

(A komment nem tartalmazhat linket)
  1. Erika Kozma says:

    A történetem nagyon hasonló, és bár 72 óra vajúdás után én sem voltam magamnál, tolófájáskor beájultam, valahogy mégis természetes úton született meg a kisfiam Budapesten. Mekóniumos víz, intenzív stb. 5 éves fiam ma már Asperger-szindrómás. Bátorításként, a második szülésem Szegeden gyors és komplikációmentes volt 🙂


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!