Anya-jajj

Beszokunk a bölcsibe. Vagy én mégsem?

Mondhatnám, hogy az egyik szemem sír, a másik pedig nevet, de nem lenne igaz, mert mindkettő sír. Mert, amikor elérkezett a beszoktatás ideje, én úgy álltam a csoportszoba ajtajában, mint akit kétszer lezuhanyoztak a tudtán kívül, és csak annyit kérdeztem magamban, hogy ezt nekem, miért nem mondta eddig senki. Hogy ebbe beleszakad az ember szíve.

fotó: pixabay

Amikor a kisfiamat szoktattam a kiscsoportba ő bent, én pedig kint sírtam. Az arra járó óvónők mindannyian megveregették a vállamat, – hogy jól van anyuka, fel a fejjel, lesz ez még jobb is. Én olyan hálás voltam, minden ilyen gesztusért, mint kutya a csontért. Hozzáteszem, amennyire lehetett magamnak is megnehezítettem ezt a helyzetet. Mondták ugyan, hogy ha lehet, senki ne leskelődjön majd a kerítés mögül, mert csak a saját szívét fájdítja, no meg ha a drága gyermek észreveszi, akkor aznap addig tartott a beszoktatás. Amint elengedtek kicsit, már sprinteltem is a kerítés melletti bokrok mögé, és ott ágaskodtam, hátha meglátom. Sikerült is. Éppen az óvónő ölében ült és zokogott. Na abban a percben tört el nálam is a mécses, és ott a cserjék tövében elhasználtam egy fél csomag százas papír zsebkendőt. 

Egy néni meg is kérdezte, jól vagyok-e, mire csak annyit mondtam: éppen beszoktatás alatt. Én is, és a fiam is. 

Amikor a kislányomat szoktattam be, hetekkel korábban felvérteztem magam érzelmileg. Mantráztam keményen, hogy nem fogok sírni, nem fogok sírni, és igenis felkészültem a bölcsis életre. Mert persze addigra már kiokosodtam, és tudtam, hogy először is anyukának kell ‘megérnie’ a bölcsődére. Ha ő érzelmileg rendben van, akkor a gyerkőc is könnyebben beszokik. Úgy legyen! Noha a ruháit ugyan szipogva pakoltam össze, teljesen magabiztosan mentem első nap a bölcsibe. 

Mit ad isten, a pici lány is simán bemenet, hat lóval sem tudtam volna visszatartani. Babakonyha, babakocsi, babafodrászat, babaetető, azt se tudta, hová szaladjon. Leginkább egyszerre játszott mindennel. Én egészen megnyugodtam, hogy na ugye, hogy megy ez! Erről van szó. Ha ezt tudtam volna korábban…

fotó: pixabay

Olyannyira belelendültem, hogy ezúttal én voltam az, aki másokat biztatott, és simogatott, és nyugtatott, hogy csak idő kérdése és mindenki beszokik. Én már csak tudom. 

Aztán egy hét múlva beütött a krach. A kisasszony egyszer csak nem akart többet bölcsibe menni. Eddig tartott az én magabiztosságom is, elbújtam a fürdőszobában és ott eltörött a mécses. Hogy lehet, hogy én a magabiztos, az erős, a másokat pátyolgató most megint itt zokogok a vécécsészén… Hát, hol rontottam el már megint? 

A férjem érzékelte, hogy megint ingoványos a talaj, akárcsak a lelkiállapotom, így elintézte, hogy a következő héten ő vihesse a kicsi lányt, mert úgy lesz a legjobb mindenkinek. 

fotó: pixabay

Én persze véresre rágtam otthon a körmeimet, de nem mertem telefonálni, mert külön kérték, hogy a beszoktatás ideje alatt ne nagyon használjunk telefont. A párom szerencsére hamarosan hívott, hogy minden rendben, nyugi Nincs sírás, gyermek boldogan játszik, nevetve futkos, homokozik, babázik, eszik, iszik, engem nem hiányol. Ráadásul az anyukák között elvegyülve életem párja azt is kiderítette, hogy nem csak én küszködöm ám borzasztó érzésekkel, hogy valamit rosszul csinálok, mi lesz itt a gyerekkel, mit gondolnak rólunk a nevelők, hanem minden más anyuka is. Úgyhogy nyugodjak meg, nem én vagyok az épületben az egyetlen kétségek között vergődő, bizonytalan nőnemű.

Jó néhány anyukának egyébként kifejezetten tetszett, hogy nálunk apuka ment be néhány napra szoktatni, mert ő sokkal kiegyensúlyozottabb, és ez rájuk is jó hatással volt. Amikor valaki például leskelődni próbált a terasztól, na, azt gyorsan lebeszélte, hogy ne tegye, mondván, ha valami probléma van, úgyis szólnak. Erre adott anyuka megnyugodott. Azt persze csak zárójelben jegyzem meg, hogy egy héttel később a munkából hazafele jövet éppen az én drága uram szaladt be leskelődni az udvarra csak, hogy megnyugodjon, minden rendben van-e az ő szeme fényével.  Kérdeztem is, hogy nem futott-e bele valamelyik nevelőbe, – mert ugye azt külön kérték, hogy ha lehet, ne leskelődjünk, – de pechére éppen a vezető helyettessel találkozott, aki egy rendkívül kedves asszony, így csak kicsit dorgálta meg az uramat. Tudniillik apuka tessék nyugodtan hazamenni, itt minden a legnagyobb rendben van, ne tessék itt ágaskodni a bukszus mögött, a leányzó éppen motorozik. Úgyhogy jött, a hajában és a pulóverén néhány levél maradvánnyal, és hozta a friss híreket.

Így zajlott a mi második immár családi procejtként futó beszoktatásunk. Még azt sem tartottam kizártnak, hogy a kicsi lány előbb beszokik, mint mi ketten, együttvéve.

Hozzáteszem, nagyon klassz kis anyuka csapat gyűlt össze, és bár erősen különböző karakterek voltunk, a bölcsi világa, a kicsikért való anyai aggódás a hasonló érzések összekovácsoltak bennünket. Elképesztő információcsere zajlott az öltözőben. Meghánytuk-vetettük, hogy melyik ovit lesz érdemes megnézni jövőre, melyik gyermekorvossal, milyenek a tapasztalatok, hol lehet a legjobb áron online ruhát rendelni, melyik a legjobb futárszolgálat, ki a jó fodrász a környéken, és milyen különórákra járnak a többiek. Ha pedig érkeztek a kicsik az udvarról, mindannyian bezúdulunk a sószobába, nehogy meglássanak bennünket. Valaki ilyenkor mindig leskelődött az ajtónál, és hozta a legfrissebbeket. Mindenki tudta már, ki kinek a csemetéje. Ha valamelyikünk porontya éppen az egereket itatta, hárman is ugrottak az anyukáját pátyolgatni. A napok egyre könnyebbek és nyugodtabbak voltak. Éreztük, hogy lassan nekünk anyukáknak bizony ki kell lépnünk a bölcsőde életéből, és bár még mindig sajgó szívvel, de már sokkal magabiztosabban hagyni őket a kisgyereknevelőkre. 

Kedves olvasóm! Ha tetszett a bejegyzés kérlek, oszd meg másokkal is! Ha van kedved gyere és kövess a Facebookon, ahol további képeket, érdekes, humoros videókat, történeteket találsz. Kellemes időtöltést kívánok! 

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!