Anya-jajj

„Otthon szültem meg a gyermekemet, annak minden félelmével és gyönyörűségével”

Eszter egy korábbi cikk után írta egy hozzászólásában, hogy ő otthon szülte meg a kisbabáját. Megkerestem, mert érdekelt a története, hiszen – legalábbis nálunk Magyarországon – nagyon ritka, ha valaki vállalni meri mindazt a kockázatot, de ugyanakkor azt a végtelen nyugalmat és biztonságot, amit számára az otthonszülés nyújt. Szinte biztos voltam benne, hogy nem fogja vállalni, de nem így történt és ezt őszintén köszönöm neki. Egy ideig úgy volt, hogy Eszter vállalja az arcát mindenki előtt, de végül úgy döntött mégsem teszi, mert tart a nyílt támadásoktól a bántó véleményektől.

 

Biztonság. Megragadt bennem ez a szó, amit említettél, hiszen az otthonszülés kapcsán sokaknak éppen az ellenkezője jut az eszébe. A kockázat…

Tudom. Én viszont átéltem és megéltem minden kínjával, fájdalmával, örömével, gyönyörűségével. Ha valaki mást is megkérdezel, aki ezt végigcsinálta, szerintem ugyanezt fogja mondani. Hogy óriási erőt ad az, hogy otthon vagy, ahol minden rólad szól, ahol mindent ismersz a legutolsó gyertyatartótól kezdve a könyvespolcon át, mindent. És igen, ahol biztonságban érzed magad.

Tudom, hogy nem volt ez egyértelmű döntés. Ott volt benned is kétely, a férjedben még inkább…

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy mióta megszülettem, erre készülök. Nem. Először sok éve olvastam egy történetet egy olyan nőről, aki otthon szült. Elemi erővel hatott rám. Akkor még távol állt tőlem a gyerekvállalás gondolata, de ez az egész megragadt bennem, valahogy a lelkemig hatolt. Kerestem ezeket a történeteket, néztem, hallgattam, kutattam utánuk az elmúlt évek alatt. Nehezen, de találtam olyan kismamát is, aki otthon szült. Ez már inkább akkor volt, amikor közelebb kerültem ehhez az egészhez. Csodálatos dolgokat mesélt. Egyre inkább megfogalmazódott bennem, hogy én is ezt akarom, ha eljön az ideje, de a férjem hallani sem akart róla. Ő féltett engem és féltett minket.

Ugye, nem bántalak meg vele, ha azt mondom, én teljesen megértem a férjedet.  Mi volt mégis az a konkrét ok, ami miatt végül mindketten vállaltátok, hogy otthon szülsz? Volt ilyen?

Valójában csak én tudtam egyértelműen és nem volt konkrét oka. Nem volt semmi olyan, ami végül egyértelművé tette. A szívem és a lelkem ezt akarta Engem ez a „feeling” győzött meg – nem tudok erre jobb szót mondani – az, hogy otthon vagyok. Elképzelni sem tudtam volna meghittebb környezetet a saját lakásunknál a gyerekünk érkezésére. Nem akartam egy fémes, hideg, rideg orvosi környezetben vajúdni és szülni. A férjem elfogadta ezt. Nehezen, de elfogadta. Nem voltak hangos vitáink, inkább győzködni próbált, érvelt, és persze felhozott példákat is. Amikor nem sikerült…Tudod, ez nagyon ritka. 

pixabay: illusztráció

Most, hogy mondod, ezek szerint nem tartottál attól, hogy ha baj lenne, ha mégis úgy alakulna, akkor későn érkezik a segítség? Hiszen ilyenkor néhány perc is nagyon sokat számít? Egy élet múlhat rajta…

Nem. Azt éreztem, nem lesz baj. A terhességem rendben zajlott, komplikáció nem volt. Bár ez nem garantálja, hogy rendben lesz minden a szülés körül is, nem gondoltam, hogy nem sikerülhet. A férjem félt, de mindent úgy csinált, ahogy én és a szülésznőm kért. Míg élek nem felejtem el ezt az élményt. Semmit nem bántam meg. Gyorsan szültem, négy óra alatt megvolt a kislányunk. 3 kiló 20 dekával született, hatalmas barna hajjal, azonnal felsírt. Csodálatos volt. Zokogtunk. Azt hiszem, éppen az én bizonyosságom, biztonságérzetem adta meg azt, hogy első szülés ellenére minden olyan egyértelmű volt. 

Az ember libabőrös lesz, ahogy mesélsz. Én ilyet csak videón láttam…

Ugye, hogy hat ez az emberre?! Minden úgy történik, ahogy te szeretnéd, minden rólad szól. Persze átbeszéltünk mindent a szülés előtt, volt konkrét tervem, hogy szeretném majd. Nagyjából úgy is alakult. Tudod, nem volt senki és semmi, ami kizökkentett volna, ahogy sok ismerős kismama meséli. És kapcsolatban álltunk egy kórházzal is, a szülésznőm tudta mi a dolga. Ha bármi – ha csak egy apróság is felmerült volna, ami arra utal, hogy baj van, hogy valami nem úgy halad, ahogy kellene – azonnal érkezett volna a segítség. Nem kell ezt úgy elképzelni, hogy az ember mindentől el van szeparálva egy világvégi kis faluban. Ez már a 21 század.

Tudom, hogy terveztek még babát…

Igen, és nem csinálnám másképp. Nem győzködnék soha senkit, hogy próbája ki, ez nem az én döntésem, nincs is hozzá jogom, de szívesen mesélek róla. A szűk kis környezetünkben senki nem ítél el bennünket. Az emberek viszont tudom, hogy sokan felelőtlennek gondolnak, volt azért, akitől meg is kaptam, vagy visszahallottam, hogy miért nem bírok ki a gyerekemért három napot egy kórházban. Volt olyan is, aki azóta nem keresett bennünket. Nem foglalkozom velük. Nem érdekel, hogy mások mit gondolnak erről, de inkább maradnék inkognitóban, mert sem a szeretteimet, sem magamat nem szeretném kitenni semmilyen kritikának. 

 

 

 

 

Kedves olvasóm! Ha tetszett a bejegyzés kérlek, oszd meg másokkal is! Ha van kedved gyere és kövess a Facebookon, ahol további képeket, érdekes, humoros videókat, történeteket találsz. Kellemes időtöltést kívánok! 

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!