Anya-jajj

Velence gyerekhisztivel tűzdelve is csodálatos

„Anya, ő kezdte, ő csúfolt, ő rúgott először, ő mondta először, hogy hülye… !” 

Velence csodaszép. Fantasztikus érzés a Rialto-híd tetejéről gyönyörködni a városban, még úgy is, hogy a lábaink előtt két erősen kiskorú öli éppen egymást. Innen nézni a Canale Grandét megannyi gondolájával, motorcsónakjaival és Vaporettóival (helyi tömegközlekedési eszköz) számomra felbecsülhetetlen.

 

Pedig lassan el kell döntenem, két kis porontyom közül ki rúgott előbb seggbe kit, mert különben elszabadul a pokol, és imádnivalóim átesnek a ló túloldalára.  Nyilván nekik még hiába magyarázná az ember, hogy mekkora dolog itt lenni (eszemben sincs), gyorsan  rekonstruáljuk tehát a vitás helyzet kialakulását néhány (száz) kínai, japán, német, olasz – és ahogy időnként hallom – magyar turista kíváncsi tekintete előtt.

Nehéz igazságot tenni a kicsik között, pláne úgy, hogy mindenki szerint a másik kezdte. (Ki más?)  A figyelem elterelést választom inkább, ami most is beválik, hála istennek.  Szinte hihetetlen, hogy a következő fél órában, amíg az apró sikátorok, csatornák és még apróbb hidak között haladunk a Szent Márk tér felé, egyetlen vita sincs. De még csak vita közeli állapot sem.

Úgy látszik, a kicsiket mégis érdekli ez a különös város a maga egyedi látványvilágával, a házak előtt álló facsónakokkal, a rengeteg galambbal. Meg is beszéljük gyorsan, hogy itt bizony minden cölöpökön nyugszik, és sajnos évről-évre egyre aggasztóbb a helyzet, szakemberek egész hada dolgozik azon, hogy megmenthessék ezt a csodát, amit Velencének hívnak, hogy az elkövetkezendő 100 évben (és azon túl) mégse vesszen a tengerbe. 

A gyerekek csak úgy isszák a szavainkat. El is felejtik, hogy ilyenkor már erősen pisilni vagy kakilni kell, de minimum fagyiért könyörögni. Persze, ami késik, nem múlik, a Szent Márk tér előtt nem sokkal már a vécét hajkurásszuk. Pisi kipipálva.

A téren elképesztő a feeling. Hatodszor vagyok itt, de ez mindig lenyűgöz. A gyerekek azonnal üldözőbe veszik a galambokat, aminek a velük éppen fotózkodni készülő turisták kevésbé örülnek. Rosszallóan néznek ránk, az engedékeny szülőkre. A férjemmel későn kapcsolunk, mert az ilyenkor kötelező „mi és a Szent Márk tér” című szelfit készítjük éppen.

Kiderül, hogy a galambokat, bár nem lehet (ki is van írva), mégis mindenki eteti, így gyorsan egy kis pizzamorzsával visszacsalogatjuk őket. A körülöttünk lévő turisták megkönnyebbülten veszik elő újra telefonjaikat és állnak ismét cuki pózba a millió galambbal. 

Mi is készítünk néhányat, ha már itt vagyunk, de a gyerekeinkhez hasonló lelkes kínai csemeték üldözik el éppen a helyi szárnyasokat. A kicsi lányom egészen belejött az etetésbe, a kicsi fiam pedig a kergetésbe. Így körülöttünk mindig csak maximum 5-6 galamb tartózkodik. Ennyien voltak éhesebbek, mint amennyire féltek a kis csibésztől.

Jó háromnegyed óra nézelődés és fotózkodás után elindulunk az Akadémia-híd felé. A csodaszép fahíd valahogy mindig kimaradt az életemből, amikor utoljára láttam, a gyerekek még a gondolat szintjén sem léteztek. 🙂 

Úton a csatornák között hátulról hallom, hogy: – Anya, kakilni kell! És nekem is! – kontráz a kicsi. Újra vécét hajkurászunk, de itt a gondolák városában még ez is élményszámba megy. Pedig nincs minden sarkon mellékhelység, akárhova pedig mégsem megy be az ember, pláne nem a gyerekekkel.

Időbe telik, de találunk egyet, ahol fejenként másfél euróért mindenki elvégezheti, amit akar. Az addig valamivel pepecselő vécés néni felnéz a tengernyi teendő közül és a folyamatosan karattyoló kicsi lányomra mosolyog. Még integet is neki. Hiába, az olasz vendégszeretet és jókedv még itt a sarki toalettben is érződik. Kaki kipipálva.

Azért érezhetően fáradnak a gyerekek, jó két ás fél óra  “velencézés” után. Így is nagyon büszke vagyok rájuk, mert kifejezetten jól bírták a strapát. Megérdemlik a hamisítatlan olasz fagyit, ami ötször akkora, mint otthon és elképesztően finom.

Persze mindenki tetőtől-talpig csokis lesz, és kiderül, hogy a másiké volt a finomabb, mégis az kellett volna. 

A helyes üzletsorok mellett az utcai árusok is kínálgatják portékáikat, általában minden híd lábánál, ami annyit jelent, hogy a gyerekek minden híd lábánál szeretnének valamit kapni. A spinner-láz, jelentem, Velencébe is betört, továbbá van itt még földhöz vágódás után szétfolyó, majd újra összeálló ezerszínű gumidisznó, gumikutya és társai. Tehát minden, amitől kerekedik egy kisgyerek szeme.

A férjem már csak halkan súgja nekem, hogy: “Figyeld, ha odaérünk, tuti, hogy a gyerek előtt csapja földhöz a disznót!” – és így is lett. A művelet után az árus ránk néz, majd nevetve a gyerekekre, és nyújtja feléjük a furcsa állagú valamit. 

– Das ist ein … – mondja nekünk, feltételezvén, hogy a két kis szőkével biztosan németek vagyunk. 

– Nein, danke! – maradunk ennyiben vele, és gyorsan továbbslisszolunk. A gyerekek persze még két további hídon átkelve is akarják a gumi valamit, nagyon hatásos itt a marketing.

Az Akadémia hídhoz érve elered az eső, sőt dörögni kezd az ég. Ilyen időben még nem jártam erre, de Velence így is gyönyörű. Mindez semmit sem von le a szépségéből, a hangulata így is magával ragadja az embert.

„Anya, olyan büdös van!” – szól a kisfiam, nehogy teljesen magával ragadjon a hangulat, és ez igaz, a csatornák között bizonyos helyeken átható poshadt bűz terjeng, ez is Velencével jár.

Mikor csöpögésből szakadóra vált az eső, Vaporettóval utazunk vissza a Canale Grandén. A gyerekek szája ismét tátva. Időnként megijednek, nehogy elsodorjunk néhány vakmerő gondolást, de látszik, hogy ők igen rutinosak. Könnyedén térülnek-fordulnak hajóikkal a hullámok és az ötször akkora Vaporettók között.

(Ha valakit érdekel, egy négytagú család számára most 80 euró (25 ezer forint) a körülbelül 25 perces gondolázás, ami szinte a városka minden pontján elérhető; Vaporettó árak: 6 éves korig ingyenes, utána teljes ár vagyis 7,5  euró fizetendő.)

Éppen alábbhagy az eső (irtó mázlisták vagyunk), amikor kiszállunk a hajóból és még búcsúzóul fotózkodunk kicsit. A csemeték persze erre vágynak a legkevésbé, de azért a különleges, velencei karneváli álarc még lázba hozza őket.

Ahogy egyre kijjebb érünk a városból, és lassan a távolba vész Velence sziluettje, újra megcsap valaki valakit, újra lehülyéz valaki valakit, és nekem el kell döntenem, ki rúgta előbb seggbe a másikat.

Elmúlt már a velencei varázs, de ide még biztosan visszatérünk! 

Egy kis velencei galéria 🙂 

20170626_233810VelenceVelence820170625_171641Velence3Velence7Velence11Velence520170625_154012Velence10
< >

 

 

Kedves olvasóm! Ha tetszett a bejegyzés kérlek, oszd meg másokkal is! Ha van kedved gyere és kövess a Facebookon, ahol további képeket, érdekes, humoros videókat, történeteket találsz. Kellemes időtöltést kívánok! 

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!